Politikai pályakép

Politikai pályakép

A puha diktatúrát mindenki csak emlegeti, de még senki nem jellemezte alaposan. A rendszer logikáját, természetrajzát Varga Csaba életútja kitűnően példázza. A Kádár-kor (1957-1989) alapjellegzetessége egy olyan íratlan egyezség, amely főként abból állt, hogy se a hatalom, se a társadalom nem akart második 1956-ot. A soha el nem múló félelemben élő rendszer folyamatosan további félelmet ébresztett, hogy a társadalom tagjaiban lappangó félelmet életben tartsa. A mindig megosztott hatalmi csoportokból álló hatalom félt a szovjet birodalomtól és félt saját országától; a hatalmi csoportokat csak az különböztette meg, hogy durvább vagy finomabb diktatúrát akart-e, avagy melyik hatalmi technikát vélte célratörőbbnek és persze mindegyik csoport hol jobban, hol kevésbé kiszolgáltatottja volt a rendszer belső szuperhatalmi erőinek.

Varga Csaba családjában a felnevelő anyai nagyszülők konzervatív politikai nézeteket képviseltek, de komolyan soha nem politizáltak, noha Domokos Árpád a negyvenes években a kisgazdapárt tagja volt. Varga Csaba édesapja a negyvenes években a szociáldemokrata párt tagja volt, de markánsan soha nem politizált, ám 1947-1948 után mélyen gyűlölte a kommunista rendszert, s komolyan hitte, hogy a kommunizmus guggolva is kibírható. Varga Csaba édesanyja, Domokos Katalin a hatvanas évek végén tagja lett az MSZMP-nek, amit úgy élt meg, mint a társadalmi-politikai (olykor iszonyú) kiszolgáltatottság és kiszorítottság enyhítését. Varga Csaba a hetvenes évek elején szintén párttag lett, amit már másképpen fogott fel, mint édesanyja, mert nem a társadalmi-politikai integrálódás vonzotta, hanem az 1968 utáni rendszer modernizációs törekvései.
Természetesen nem kellett nagy ész ahhoz, hogy a hetvenes évek közepén könnyen felismerhető legyen a rendszer visszazuhanása az 1968 előtti állapotokba és a puha diktatúra görcsös-komikus erőlködése a legitim fennmaradásért.

Utólag a folyamat elemzése és megítélése már higgadtan történhet: az ember személyesen semmit nem szégyell és ugyanakkor erkölcsileg mindent elítél, s személyes felelősséget érez. Ennek a kettőségnek az oka világos:
1. Egyénileg Varga Csaba az írószövetség pártszervezetébe tartozott, amiben két politikai törekvés dominált. Az egyik volt az 1945 előtti kommunisták álláspontja, akik a Kádár-rendszer élesen bírálták az eszmények elárulása, az ideológiai utópiák feladása és a kommerszen liberális, részben piacpárti politikai-társadalmi gyakorlat miatt. A másik csoport egyértelműen kiszolgálta a Kádár-rendszer minden időszakát, de itt is markáns különbségek voltak a fenntartás nélküli hatalmi idomulás és a folyamatos hatalmi-ideológiai megújulás szorgalmazása között. Itt Varga Csaba egy harmadik és nehezen tolerált álláspontot képviselt: az írószövetségi ellenzéknek lényegileg igaza van, az irodalmi élet demokratizálása elkerülhetetlen, a hatalmi-uralmi központok kézi irányítása elfogadhatatlan, a bornírt és/vagy üres pártideológia nem tartható tovább és nem lehet legitim.. (Ezt Varga Csaba nem csak nyíltan hirdette, s számtalanszor megírta, hanem az írószövetségi elleni hatalmi fellépés idején az írószövetségi ellenzék mellett voksolt.) Mindez tehát személyesen vállalható, hiszen a rendszerváltás politikai előkészítését szolgálta; anélkül, hogy ekkor bárki is arra gondolt volna, hogy bármikor is rendszerváltás lesz, s természetesen anélkül is, hogy Varga Csaba komolyan arra gondolt volna, hogy ekkor vagy később politikai szerepet vállal.
Ennek a magatartásnak viszont szerves részét képezte az egyébként a népi íróktól tanult értelmiségi/közösségi magatartás: nemcsak magadért, a közösségért is felelsz, s függetlenül attól, hogy milyen rendszer és kurzus van, neked elemi kötelességed a társadalom emelkedését segíteni. Ez tehát egy különös, ma még alig leírt társadalmi és pszichikai szituáció volt: a rendszer ellenére a rendszer társadalmának fejlesztése, a rendszer ideológiájának támadása, miközben a rendszer ideológiáját is kihasználva a közösségi szabadságok visszaszerzésének segítése. Ráadásul úgy, hogy Varga Csaba a szociológiai-elméleti felkészültsége miatt se a régi népi, se a régi urbánus ideológiát nem kívánta szellemi pajzsára emelni. (Nem véletlen, hogy Varga Csabára gyakran durvább és tartósabb politikai nyomás nehezedett, mint olykor a “hivatásos” ellenzéki csoportokra. Ennek csak egyik szerény jele volt, hogy még a nyolcvanas évek első felében is a hatalom hivatalosan is ellenzékinek minősítette.)
A nagyon durva atrocitásoktól, például attól, hogy emigrációba kényszerítsék, többek között valószínűleg az óvta meg, hogy nem foglalkozott politikai röpiratok megfogalmazásával és magatartásából, mentalitásából teljesen hiányzott az agresszív, radikális fellépés. Ebből még olyan haszon is származott, hogy a hatalom nem kényszerítette rá (nem gyötörte addig), hogy a hatalom (titokban tartott) szolgálatában vállaljon ellenzéki szerepet.

2. A rendszert már a hetvenes évektől kezdődően nem volt kunszt bírálni, nem volt nehéz erkölcsileg elítélni. Csak semmi konkrét racionális vagy irracionális lehetőség nem kínálkozott a rendszer leváltására. Halvány, szerény lehetőségként egyetlen út, a rendszer lassú vagy gyors, részleges vagy teljes megreformálása adódott. Épeszű gondolkodó nem volt, aki azt hitte volna, hogy a rendszer nyolcvanas évekbeli reformjai kielégítők lennének. Ennek ellenére, aki ebben a korban élt, s nem pusztán bekelni akart, nem háríthatja el magáról az önvádat sem. Függetlenül az egyéni alkatoktól, s az egyéni felkészültségektől, a rendszer gyenge teljesítményéért mindenki felelős.
A felelősség alól senkit nem ment fel az sem, hogy közben a rendszer megtiporta, megalázta, és durván vagy enyhén kordába tartotta. Az sem lehet gyógyír, hogy akkor sokan, így Varga Csaba nem ismerte a hatalmak belső működését, törvényeit, s ezen ismeretek hiányában nem professzionális szinten zilálta szét a rendszer logikáját, presztízsét és hatalmát. Utólag nincs jelentősége annak sem, hogy a rendszeren belül, vagy kívül milyen alternatívák születtek, s csak ezek között lehetett választani és szövetségest keresni. A Kádár-rendszerért tehát mindenki felel, alávetett polgárként, alávetett szellemként is.
Varga Csaba utólag legjobban azt szégyelli, hogy az értelmiség – az értelmiség minden csoportja – és ennek nyomán a párt reformpolitikusai, sőt az ellenzék és a kváziellenzék is szellemileg, gondolatilag mennyire felkészületlen volt. Ma már persze könnyű tudatosítani, hogy a magyar rendszerváltó elitek a politikai ideológiákat és a társadalom átalakító programjaikat tekintve mennyire a 19. és 20. század foglyai maradtak. Varga Csaba ezt akkor is így gondolja, ha ez ellen saját maga, és néhány társa már akkor és ott fellépett, gyakorlatilag minden visszhang nélkül, mert a történelem akkor már az új hatalom létrejöttéről szólt. A nehezebb felelősséget azonban a rendszerváltás utáni korszak miatt kell vállalnia.

Varga Csaba – bár a Magyar Demokrata Fórum egyik alapítója – egy-másfél évig a Magyar Néppártban politizált. A következők miatt választotta a Magyar Néppártot: 1. Ha a népi-nemzeti politikai oldalt vizsgáljuk, a második világháború előtt és után a jelentős szellemek a Magyar Néppárt elődjében, a Nemzeti Parasztpártban dolgoztak, s ezek közül különösen Kovács Imre (és nem Erdei Ferenc) politikája vállalható. 2. Egy falukutató, egy szociográfus, egy falufejlesztő számára kulcsjelentőségű a magyar ugar, a magyar vidék felemelése, s a Magyar Néppárt lehet a vidék, a vidéki társadalom stratégiai pártja. 3. Az Antall József előtti MDF oly mértékben tradicionális és modernizációellenes volt, hogy az új korszak kihívásai szerint megreformált parasztpárt, a Magyar Néppárt valóban egy újkonzervatív politikai stratégiát képviselt és még inkább képviselhetett volna. (Nem véletlen, hogy ezzel a politikai stratégiával 1989 őszén az ellenzéki pártok között a Magyar Néppárt hat-nyolc százalékon állt.)
A Magyar Néppárt választása azonban a következők miatt volt helytelen és illuzórikus: 1. A Magyar Néppárt az európai politikai támogatás hiányában változatlanul csak kis párt maradhatott. (Európa és Észak-Amerika az új nagy, kormányzópártot kereste és találta meg a továbbfejlesztett Magyar Demokrata Fórumban.). 2. A Nemzet Parasztpártnak csak a második-harmadik vonala maradt életben, akik szükségképpen messze álltak elődeik szellemi magasságától, ráadásul sorsuk váratlan ajándékaként még politikai karriert akartak befutni. (Ez teljesen érthető és ez a lehetőség érzelmileg nehezen volt megtagadható tőlük, függetlenül attól, hogy mennyire voltak alkalmasak az új politikai szerepekre.) 3. A Nemzeti Parasztpártba ugyanúgy, mint a többi ellenzéki pártba, a fennálló hatalom beépítette és kulcsszerepekbe emelte be saját embereit, akik a néppárt felemelkedését minden eszközzel nehezítették. És ők győztek. (Ennek felismerése először nagyon nehéznek tűnt, mert a fiatal nemzedék tagjainak nem volt gyakorlata a politikai játszmákban.) 4. A Magyar Demokrata Fórum rögtön riválist látott a Magyar Néppártban (és a Kereszténydemokrata Néppártban) és ezért érdeke volt, hogy ezek az új – látszólag kicsi – ellenzéki pártok ne kapjanak külföldi támogatást és valamire való politikusaikat szellemileg-erkölcsileg negligálják. (Ezt szükségképpen nagyon sokáig nem ismeri be majd senki – de az uralkodó politikai logika szerint ebben sem lehet kivetni valót találni.)

Varga Csaba az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásokon a Magyar Néppárt delegációjának vezetője, anélkül, hogy bármilyen politikusi gyakorlata volna és a néppárt markánsan mögötte állna. Maradt a régi helyzete: jórészt ismét légüres térben, “saját filozófiája” szerint verekedni a rendszerváltásért. A kerekasztal tárgyalásokon először komoly tekintélyt vív ki, szociológiailag megalapozottan bírálja a fennálló rendszert, és ezért társai komoly szerepekre választják ki, majd presztízsét hamar lerombolják, s ezt végül engedi is, mert nem szívesen asszisztál a hatalmi játszmákban és a diktált kommunikációs szerepekhez nem alkalmazkodik. Amikor Antall József bekerül a kerekasztal tárgyalásokba, egyértelműen átveszi a vezérszerepet és szintén “saját filozófiája” szerint befolyásolja az eseményeket.
Július után aztán az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalások már a két “nagy” erő, a liberális ellenzék és a demokrata ellenzék között folyik a hatalomért. Mind a két csoport kitűnően taktikázik: az MDF megnyeri a választást és az SZDSZ jelentős párttá nő. Varga Csabára (pláne a szolgaian nem alkalmazkodó Vargára Csábára) nincs szükség, sőt politikai rivális lehet, ezért politikailag kiszorítják, sőt kifinomult – klasszikus bolsevik – eszközökkel kiűzik őt és társait is a Magyar Néppártból.
Nincs ebben semmi különös, semmi rendhagyó – így működik a korszak politikai mezője. (Varga Csaba nem kívánja megírni a rendszerváltás történetét, mert a valóságcsatornák különbözősége miatt objektív nézőpont úgy sem lehetséges, s az akkori szereplőtársak nem viselnék el, ha nem a saját önmagyarázatuk és önérdekük szerint szólna a hatalmi érdektől jórészt mentes értékelés.)

A kilencvenes évek első harmadában – kitűnő társakkal együtt – még tesz néhány elvetélt kísérletet, hogy a kisgazdapártból újkonzervatív párt szülessen, vagy önállóan komoly konzervatív párt jöjjön létre. Ezek a politikai akciók természetesen nem sikerülhetnek. Ez ugyan is egyaránt nem volt érdeke az új kormányzó, az új ellenzéki és a régi-új szocialista pártnak sem. Csakhogy ugyanaz mondható, mint a hetvenes-nyolcvanas években: a történtek miatt az ember személyesen semmit nem szégyell, de erkölcsileg sok mindent elítél és sok mindenért személyesen is felelősnek tudja magát. (Hogy is van ez? Szinte senki sem akarta ilyennek a haldokló Kádár rendszert és szinte senki sem akarta ilyennek a rendszerváltás utáni Magyarországot. Ennek ellenére ilyen lett – de ki és mennyire felel ezért?) Varga Csaba a kilencvenes évek első felét végigverekedte, szellemileg és emberileg is, hogy a korszakot egy érettebb, korszerűbb, magasabb rangú konzervatív politika felé nyomja, amiért természetesen cserébe megkapta a régi-új lejáratásokat. (Ma már senki előtt nem kétséges, hogy majdnem minden szempontból igaza volt, de akinek igaza van, az szükségképpen továbbra is ellenfél marad.)

Azért ne felejtsünk el valamit: ha valaki komolyan gondolkodó kíván lenni, annak a nagyon alapos, a nem felszínes valóságismeret lét- és szellemi lét kérdése. Hallatlan tanulási folyamat volt az, hogy Varga Csaba bekerült a (nagy)politikába és utána az is, hogy onnan kikerült. Ez hallatlan egyéni szerencse: kicsit a világ/valóság felett lebegő, identitás-káoszokkal megáldott fiatal értelmiségi csak ezen az úton, csak ezen az áron válhat jelentős szellemi teljesítmény létrehozójává.
Amikor 1993/1994-ben tudatosan szakit minden politikai szereppel, ez nem azt jelenti azonban, hogy magát a politikát tartja értelmetlennek és kitüntetetten gyarlónak. Nem vonulhat ki teljesen. Ezt nem teheti azért sem, mert (rövid) politikusi-politikai múltja elkíséri, az előző rendszer feltehetően soha nem fogja megbocsátani neki, hogy ellenzékiként viselkedett, s az új rendszer valószínűleg soha nem fogja megbocsátani, hogy belülről bírálta és más alternatívát képviselt. Varga Csabát így azonban önkéntelenül saját magatartása, nyíltsága és következetessége védte meg, hogy esetleg politikussá váljon és ne szellemi-erkölcsi gondolkodó legyen. Ezért a rendszerváltás után tudatosan távol tartotta magát minden pártpolitikai és/vagy kormányzati szerepvállalástól. Ugyanakkor szellemi szinten törekszik arra, hogy a jelenlegi kvázi-demokráciára épülő, direkt hatalmi érdekeknek alávetett, stratégiai világ- és országépítésre jórészt képtelen politikai rendszer kritikájában részt vegyen, s egy új, poszt-kapitalista, poszt-demokratikus (vagy a részvételi demokrácia, vagy akár egy érték-, s kollektív tudat központú demokrácia modellre alapozott) új politikai elmélet és szisztéma kidolgozását segítse. Távol van minden napi szintű politizálástól.
A régi politikai/társadalmi paradigmákra épített világ leváltása, meghaladása és az új politikai/társadalmi paradigmák és a meghatározó tudás-tudat prioritások vezérelte világ megszületése elindult.
Varga Csaba szintén ezt az új paradigmát fogalmazza meg és képviseli.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Az alábbi HTML kódok használhatóak: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>