Kezdőlap

Portál-álom

 

Ez a portál: szellemi megtestesülés.

A láthatóvá és lakhatóvá tétel. A szerző tudatának digitális kivetülése, tudása virtuális polcokra tevése. Valami olyasmi, mint egy hosszú, szalagszerű szőnyeg végiggörgetése a legfelső szintre, az Istenekhez vezető lépcsősoron.
A portál tehát nem pusztán információk gyűjteménye, nem egyszerűen a szellemi alkotások elérésének helye. Egységes, virtuális szellemi ház, például énház, személyiségház, közösségi ház, tudásház, tudatház, avagy különös, titkokkal teli téridő-övezet, amely lakható, és ahova be lehet költözni.
A portál nem akar, és nem vár semmi rendhagyót. Annyi, mint egy terebélyes, méltósággal teli fa az erdő egyik szegletében. Áll békésen a helyén, egy horhos szélén, s senki sem várja tőle, hogy máshova lépjen. Noha erre bármikor képes lenne, mint egy gyalogló fa az egyik mesében.
Nem rossz, és nem jó világ. Nem szeretné hinni, hogy jobb másoknál. A leszakadt partoldal vagy a tenger tükre egyformán sima. Csak a tekintetünk ad ilyen vagy olyan értelmet a szakadék falának vagy a mély tengerfenék fölötti vízboltozat fedőjének. Nem akar önmagának különös, megfoghatatlan értelmet adni.
Nem akar meggyőzni senkit. Engedi, hogy olvassák, mint egy kőtáblát vagy egy iskolai füzetoldalt. Üzeneteivel sem kérkedik. Nem zavarja, hogy ez a megtestesülés töredékes, hiszen ugyanúgy partok közé szorított, mint a kanyargó hegyi patak saját keskeny medrében. Mindig több és más, mint ami látható a távolodó autó féklámpájából.
Közben mosolyogva mondhatja, személyisége már ebből a portálházból is kirepült, a fölfelé haladó spirális pályán eltűnt, mert nem lehet kalickába zárni a fénylényt.
Ez a portál: önálló és személyes világegyetem, amelyben védett, tündöklő kuckóként vagy csendes, halottas házként lakni lehet.
Mindenkit beenged és kienged. Mindenkinek megengedi, hogy a megtestesült világot annak lássa, amit képes felfedezni benne.
Ez a tudatház nem kevésbé tündöklő s sugárzó, mint a megszépült, áttetsző energiatest, vagy egy megfoghatatlan, a falakon is átrepülő szellem. Táncolva örül, mint egy vékonydongájú virág, amelyre a megtermékenyítő méh ráereszkedik.
De akkor sem különösebben bánatos, ha a nagy széljárásban nem közelíthetik meg se a jó, se a gonosz szellemek.
Szeretné hinni, hogy védett otthonban van az, aki beköltözik hozzá. Nem a szerző halandó teste vagy szociológiai szerepe, hanem az általa megjelenített, képpé transzformált isteni és világi látomások miatt. Lakjál nála, Kedvesem, házában az Úrral is találkozhatsz. Jó álomhozó, hiszen erre rendelték. A rossz híreket mások viszik, alumíniumkorsókat püfölve. Noha a rossz hírek okozta betegségeket a hozzá hasonlók gyógyítják meg. A jó és elfogadható álom: világálom és tudatálom. Különös, hosszú csövű trombiták fújják, mint egy felvonulási indulót.
Egy életen át egyfolytában álmodja: ló és lovasa átugrat az égígérő akácfasor felett. Ki tudja, a túloldalon hol érnek gyepet.

Boldog ember. Megtapasztalta és éli az igazi szerelmet, a szerelem teljességét, a másik iránti tökéletes odaadást és szeretetet, és mindennek a viszonzását is megkapta ajándékként.
Megérte és éli azt a csodát, hogy meghaladja önmagát, hogy elengedi egóját. Elengedi a külső világot és Önvalójában megnyugszik. Végleg elhagyja a valódi világot, mintha a földi életben is lenne halál utáni élet. Nem vágyik rá, hogy megkeressék, vagy utána jöjjenek. Akiket szeret, azokhoz úgy is eljut. Már a kilencvenes évek elején lányai arcát festették a szélben csapdosó lobogójára. Ugyanakkor végleg itt van a világban, mint egy megrakott szekeret húzó, öreg kanca. Dobog alatta a föld, ütemesen, mintha dobolnának előtte a megkeményedett, földes-agyagos úton.
Szégyenszemre még mindig előfordul, hogy fél, mielőtt ostorral végigvágnak rajta. A világ elengedésével és a tudatállapot emelkedésével azonban félelmei lassan mind elpárolognak.
Nagyon szeretne mindig olyan lenni, aki egyre többször odamegy azokhoz, akik korábban megrúgták, vagy csak neki faroltak. Akkor különösen, ha hasonló fájdalmakat ő maga okozott.
A holnapkeresők gyakran a holnapban laknak, de aludni a múltba járnak, mert a jelen ágyai leszakadnak. Ezért most nem is tesz mást, mint a jelent újraácsolja.
Nem akar példát mutatni, de nem örvendezne, ha a portálján nem lenne példabeszéd is. A portál, mint egy zöldre festett, szűk kisablak, a benézőt várja, de nem különösebben bánja, ha az ablak előtt reggel sem áll senki. Aki ezen az ablakon keresztül kap előbb-utóbb belülről jövő fényeket, az mindig megérkezik.
A szellemi megtestesülés végül is pára, amelyet egy szellő észrevétlenül elfújhat, de a testetlen szellem és tudat örökké villódzik a sokdimenziós világban/nemvilágban.

 

Varga Csaba: Ánanda tapasztalat

 

anandaelmenyNem emlékszem, hogyan kerülök, s kerülünk vissza a mába és a földre. Megint együtt vagyunk, együtt lépdelünk a jelen valóságában. Ez a földi valóság most olyan, mintha sötét árnyék lenne rajta, szinte fekete vagy szürke, s ahogy lépdelünk előre, magunkkal jön a fény, mellettünk és mögöttünk minden kivilágosodik. Lépdelünk utcáról utcára, városrészről városrészre, tájról tájra és ahogy megyünk, a sötétszürke, sötétbarna valóság fénybe kerül, de mindaz, ami kivilágosodik, nem fehér, hanem vajszínű. Az a gondolat jelenik meg bennem, hogy azt bízták ránk, a világot tegyük vajszínűvé. Ezért tehát a feladat nem más, mint a vajszínű feladat. Ez ugyan nem elég konkrét, de úgy érzem-érezzük, hogy számunkra minden világos. Nincs szorongás, nincs félelem, könnyedén megyünk előre, nem tombol bennünk az öröm, inkább csend és nyugalom van, hiszen ahogy haladunk előre, a világ teljesen megváltozik. Ellátjuk a feladatunkat.

 

Varga Csaba: A személyes Istenné válás titka

Ánandának ajánlom

 

Az Igazság.
Az Igazság felülírhatatlan.
Az egyik megfellebbezhetetlen Igazság, hogy Önvaló létezik bennünk.
Évezredek óta számos Mester és Tanító azt tanítja, hogy az Önvaló személytelen.
A személyes elméink vagy a külső Éneink a földre született Mesterek tanítását szükségképpen nem kérdőjelezik meg, és érthetően nem is jut eszükbe, hogy a bennünk lakozó Önvalóról a hiteles hagyománnyal szemben gondolkodjanak. Elfogadjuk és magunkhoz öleljük ezt az Igazságot. Ha az Önvaló tehát végképpen személytelen, és fizikailag nem testesül meg, akkor bennünk még a Felsőbbrendű Én sem feltételezheti, hogy az Önvaló bármilyen értelemben és formában is személyessé válhat. A legnagyobb Mesterek viszont megerősítik, hogy az Önvaló nem más, mint az Egyénben a személyes Isten, avagy a Belső Emberben az Isteni Én, avagy a Szentszellem, akit közülünk sokan Szentléleknek neveznek. A személyes Isten azonban csak annyiban személyes bennünk, hogy a formafeletti és vallásfeletti Istenhez képest személyes, hiszen egy-egy emberbe vetül ki. Szintén ősi Igazság, hogy az Önvaló nem csak személytelen vagy testetlen, hanem minden emberben ugyanaz az Önvaló létezik, mert mindig a formafeletti Isten „magja” bennünk, azaz semmilyen egyéni tulajdonságokkal vagy más jellemzőkkel nem rendelkezik. És nem is rendelkezhet.
Magam ezt az Igazságot szintén Igazságnak fogadtam el.
Nem kételkedtem. Törvénynek gondoltam.
Az Igazság békés tudatában el-elképzeltem, hogy a bennem megvilágosodott létformában létező Isteni Én szükségképpen folyamatosan az Önvalóban van. Önkéntelenül is feltételeztem, hogy az Isteni Felsőbbrendű Én és az Önvaló szükségképpen egy és ugyanaz. Ebből logikusan következik, hogy ebben az egységben az Önvaló nem pusztán egy piciny fénysziget a belső valóm és létem végtelen tengerén, hanem ez a sugárzó fénysziget önteremtő módon átformálja a háborgó belső tengert és rögtön fénytengerré lényegíti át. Az Önvaló így bennem Egésszé válik, és azon belül vagy kívül már semmi nincs. Az Önvaló viszont – ez a nagy fordulat – ebben az állapotban már teljesen elfoglalja külső lényemet, egómat és elmémet is, és eggyé olvasztja Önmagával. Ez a megvilágosodott ember. A Mesterek erről az állapotról úgy beszélnek, hogy ekkor már a személyes lényem-létem szintén személytelenné válik, s nincs kiszolgáltatva sem a Külső Embernek, sem a Külső Emberhez is képest is teljesen külső világegyetemnek. Az ember ebben a stációban már csak azt tapasztalja, hogy valahogy úgy és olyan módon létezik, hogy kívülről szemléli önmagát és cselekvéseit, s szintén úgy szemléli külső létezését, mintha egy világutazó barangolását figyelné a fák, a házak és a testetlen gondolatformák között.
Ez még mindig az Igazság.
Az ismert és nem cáfolt Igazság. Befogadtam.
Magam is megnyugodtam ebben, derűsen. Legfeljebb az utóbbi időben kezdtem újra és újra feltételezni, hogy a Felsőbbrendű Énem nem lehet teljesen az Önvaló, hiszen amikor engem még a Külső Ember vezet, a Felsőbbrendű Énnek már hatást kell gyakorolni rá az átfordulás érdekében. A személytelen, mozdulatlan, fizikailag nem-létező Önvaló azonban ezt nem teheti. Csak a Felsőbbrendű Én. Ha ez feltehetően így van, mégpedig valószínűleg így van, akkor csak azt a koncepciót fogadhatom el, hogy a Felsőbbrendű Énem mintegy gyűrűként veszi körbe az Önvalót, belőle táplálkozik, de nem azonos azzal. Olyan társas viszony ez, mint a gyümölcs magjának és húsának elválaszthatatlan viszonya. A Felsőbbrendű Én tehát felfoghatatlan módon valahogy veszi az Önvaló jeleit, méghozzá úgy, hogy az Önvaló konkrétan egyáltalán nem ad ki jeleket. Ám amikor az egyén Külső Lénye beleolvad a Belső Emberbe, azaz az Önvaló átlényegíti az Egót és az Elmét, vagy tágabban az Ént, akkor viszont az Önvalóba olvadt elme, ego és társai ugyan továbbra is léteznek, ám most már olyanok, mint az Újjászületett Lelkek. Ők válnak most Önmagukká.
Még mindig az ismert Igazságban vagyunk.
Csak talán lassan a mélyére hatoltunk.
Tudatlanságomból vagy együgyűségemből fakadhat, hogy most csupa olyan kérdéseket teszek fel, amelyek eddig nem kerültek a látható világosság elé. Az is lehetséges, hogy a legősibb vagy akár a későbbi vallások Mesterei ezeket a kérdéseket és ezeket a válaszokat titokban tartották. Nem térhetek ki a felismerések elől. Ha bennünk az Önvaló ugyan is kiterjed, s teljesen befogad minket, s egyúttal mindent átlényegít, akkor ebben a folyamatban szükségképpen önmaga is Más lesz, vagy éppen olyan lesz, ami feltehetően mindig is volt. A kérdés ekkor meglehetősen logikus és egyszerű: a személytelen Önvalóból személyes Önvaló lesz? Csak azt válaszolhatom, hogy nem is történhet másképpen. Ha a személytelen Önvaló eleve a személyes Isten bennünk, akkor ebben a kiterjedt állapotban – ebben a második értelemben – szintén személyessé válik bennünk? A formafeletti Isten nem egyszerűen formanélküli Önvaló, hanem bennünk – láss valódi csodát – formát öltött Isten lesz? Nem egyszerűen bennünk, hiszen ekkor már nincs Önmagunkban kettőség, hanem vitathatatlanul minden Egy: személyes Isten vagyunk. Nem megfoghatatlan transzcendens Isten, hanem lelkileg-szellemileg megfogható és esetleg fizikai síkon is létező ÉnIsten. Végtelenül személyessé vált Isten.
Ekkor a régi Igazság szintén átváltozik. Más igazságot ölt.
Az Új Igazság az, hogy személyes Jézus vagyunk.
Személyes AtyaIsten, Brahman, Buddha vagy Máni, vagy bármelyik isteni principium. Ősisten és Örök Isten. És mindez azt az ember-magasodást jelenti, hogy egyéni Istenként isteni szinten éljük a személyes Isteni Létet. És ekkor valóban és vitathatatlanul Szeretet és Szerelem vagyunk. Nem az a nagyszerű és szakrális létünkben, hogy az Önvalóval való egybeolvadás miatt nincs bennünk félelem, szenvedés, vagy elérhetetlen vágy, amiről a Régi Igazság hívei annyit írtak, méghozzá lenyűgöző módon, hanem mindenekelőtt az, hogy a bent és kint elválasztásának megszűnése után nemcsak az egyesült bensőnk ragyog, s a végtelen öröm nemcsak belső világunkban megingathatatlan. Ekkor a megszemélyesült Új Önvalónk/Énünk létezése során már olyan isteni titokra is fény derül, ami eddig életünkben elképzelhetetlen és megélhetetlen volt: nem csak Önmagunkat, hanem a Másik Embert is úgy szeretjük, mint Isten bennünket. Az Egyik Szerelmes ekkor úgy lehet szerelmes a Másik Szerelmesbe, ahogy például Jézus és Mária Magdolna élte a Szerelmet. Ebben a pillanatban a megvilágosult hétköznapi Ember megérti, hogy nem egyszerűen belül isteniül meg, hanem eljut a Lét eddig ismeretlen magasabb fokára: nemcsak szintén Eggyé válik a külső világgal, hanem teljes Önvalójával kívül is Mennyországot teremt és él.

Ámen.