Varga Csaba barátai

Varga Csaba barátai

Az egyéni életút soha nem egészen elszigetelt, nem lehet társadalmilag izolált, és nem társak nélküli sorstörténet. Az egyén egyszerre totálisan magányos és ugyanennyire másokhoz kötött. Amikor megkértem legbensőbb barátaimat, hogy véleményükkel (véleményükkel? szeretetükkel!) tegyék tiszteletüket honlapomon, nem arra gondoltam, hogy mindenekelott rólam írjanak, s egyébként sem hihettem, hogy egyetlen barátom is a maga teljességében láthat engem.
Nem mintha egy élő személy akár önmagát is láthatná tisztán.
Noha barátaim rólam alkotott, s egymástól is eltérő látomásaik számomra is közvetíthetnek új részleteket és új énvíziókat. (Mégis kicsit szégyellem most, hogy ennyire középpontban vagyok.) Nem kedvelem az önkitárulkozást és nem vagyok olyan alkat, aki legbenső ügyeit a nyilvánosság előtt szereti szemlélni. Egész életem egyik alapkonfliktusa mindig is a távolmaradás és a bekapcsolódás ellentéte volt, s ha csak lehetett, minél inkább (és ahogy öregszem: még inkább) igyekeztem a világtól való távolmaradás mellett dönteni.
Eddig valahogy ezt gondoltam magamról, amit most a baráti reflexiók alapján talán revidiálnom kell.
Természetesen egyáltalán nem véletlen, hogy kik a barátaim, avagy kik azok a társak, akikkel a nyilvános fellépéseken gyakran évtizedek óta együtt gondolkodunk és dolgozunk. Vagy pontosabban és helyesebben: kiknek lehetek én barátai – a barátság transzcendens értelmében.
A beérkezett válaszok nem csak rám pillantanak, hanem szükségképpen barátaim egyik-másik arcélét is megrajzolják, s arról is tudósítást adnak, hogy mely fontos ügyekben lehettem én a társuk, és milyen közös feltevésekben erősíthettem őket.
A cél mégsem ez volt, hanem az, hogy meghívásukkal, szerepeltetésükkel kifejezem barátaim iránti szeretetet. És ebben bizonyosan alulmaradtam: több szeretetet kaptam tőlük, mint amit most adni tudnék.

 

V.Cs.

Mondatok szeretetről és barátságról

Dienes István:

 

Barátom Varga Csaba. Csabát személyesen 2004 óta ismerem, de már az első találkozásnál nyilvánvaló volt mindkettőnk előtt, hogy igazából az idők kezdete óta ismerjük egymást. Ezt maga a találkozás miértje is hűen tükrözte, hiszen azért találkoztunk, hogy megosszuk egymással a tudatra és a tudatosságra vonatkozó felismeréseinket és gondolatainkat, melyek közül az egyik legfontosabb felismerés, melyet mind a ketten vallunk, hogy a Lét örökkévalósága a Lét öntudatosságban, ezen keresztül az egyetemes tudatosság időtlen mivoltában fejeződik ki.
A másik fontos közös vonás, hogy mindketten a tudás gyakorlatba történő átültetését is megvalósítottuk, s ebből a szempontból Csaba tökéletesen megtestesíti hivatását, vagyis kiváló stratéga, ami azt jelenti, hogy az elméleti tervezésen túl képes a stratégia lépéseinek és a hozzá szükséges eszközöknek a felismerésére, felhasználására és a cél megvalósítására. Ilyen ember pedig igen kevés van, ezért ezt az értéket óvni és támogatni kell, mely munkában most már én magam is támaszt nyújthatok számára, ami az én szívemet is örömmel tölti el.
Örömteli számomra az is, hogy része és segédeszköze lehettem annak a gyors tudatfejlődési folyamatnak, melyet Csaba tudatlanul és tudatosan már egész életében megalapozott, s melynek utolsó stációi a találkozásunk, és azt ezt követő közös munkáink eredményeként zajlottak le, melyek tovarepítik Őt, s vele együtt mindannyiunkat a Létezés végtelen magaslataiba.

Györfi János:

 

A magamutogatás régi és mai formái távol állnak, és álltak tőlem, mégis amikor Varga Csaba személyes honlapjára tévedtem, azt gondoltam, sajnálom, hogy ezt a honlapot nem én hoztam létre, nem én alapítottam, találtam ki. Kis idő elteltével vissza kellett térnem, mert sugárzott belőle valami ritka emberi gesztus, az odafordulás szépsége, a gyermekek ősi bizalma a megváltoztatható „felnőttek” világa felé.
A „torz” világ színterén az akkori főnökömnek jeleztem, hogy van egy gondolkodó, akivel beszélni kellene, mert a jövő alakításáról sokat tudhat, határozott képe van, de ő nem reagált, a találkozóval kapcsolatban szóra sem méltatott.
Telt az idő. A visszafordulás kényszere ismét jelzett.
Groteszk világunkban a főnökök változnak leginkább, és én türelmesen ismét szóltam, és az akkori főnököm, már eljött velem, s a kedvemért meghallgatta, de nem értette, és természetesen nem történt semmi.
Én közben nem tudtam szóhoz jutni, a jövő paradigmaváltó látásmódjától, a gondolatok rendezettségi fokától.
Amikor „jövőalakító” lehettem és dönthettem, akkor visszafordultam, és azóta Utunk közös. Alkotni, gondolkodni öröm, különösen egy Mester közelében…Régóta elhallgatott gondolataimat volt kivel, kikkel megosztani… érdekes érzés az odatalálás érzése.
Álomutazásokon, visszatérő álmokban, labirintus feladatoknál, a kulcs megtalálása egy ajtóhoz, rémisztő, izgalmas feladat. Lassan érti meg az ember, hogy az ajtó feletti világító szám az övé. Visszatérni érdemes, nem visszatérni lehetetlen.
Ajándékot találtam az ajtó mögött:
a jövő alakítása most…

Ajánlom szívből – mindenki figyelmébe – Csaba paradigmaváltó, kristálytiszta gondolatait!

Kiss Károly:

Pályám során – mely már eléggé régóta tart, hiszen kisiskolásként Lenint, Sztálint és Rákosit éltettem – arra törekedtem, hogy miközben rengeteg minden lekötötte a figyelmem, valamihez azért értsek is. Ezt az attitűdöt egy 1985-ös JAK-füzet „a mindentudás igézetének” nevezte (melyet annak idején Németh Lászlóra vonatkoztatva szinte személyes sértésnek vettem, de azóta nagyon is találónak tartok).
1992-es ismeretségünk azzal kezdődött, hogy Csaba felfigyelt zöld gazdaságpolitikai jellegű publikációimra, s azokat megjelentette a Zárt körben is. És most e közel húsz éves barátság végére ugorva – amikor nem találtam fórumot legújabb mániám, a magyar nyelv eredetéről szóló kutatásaim közlésére, megint csak ő adta a lehetőséget. (Hogy azt már meg se említsem, hogy amatőr festegetési szenvedélyemet is az ő nyári festőtáboraiban élem ki.)
Azok a fazonok, akik a Stratégiai Kutatóintézetben megfordultak, egy szempontból nagyon is hasonlítottak egymásra: nem elégítette ki őket szűken vett szakmájuk. Csaba nem csak a széleskörű egyéni érdeklődésnek teremtett fórumot; a gazdaságot és társadalmat, egyént és univerzumot, lelkületet és elméletet, metafizikát és rögvalóságot, kultúrát és megismerést szintetizáló kutatások hiánypótló szerepet töltenek be a mára és a szakterületekre koncentráló hivatalos tudományban. Sokoldalúságát mi sem bizonyítja jobban, hogy ebből még meg is tud élni…

Bese Ferenc:

Közel négy éve ismerjük egymást, és három éve munkatársaként is dolgozhatok vele. Most – ha lehet – nem az intézettel kapcsolatos felmérhetetlen értékű cselekedeteiről írnék, hanem inkább a személyes – több éven át kialakult, soha le nem írt, és nagyon nehezen megfogalmazható – érzéseimről.
Úgy érzem, kevés embernek adatik meg, hogy barátot, mestert (tanítót, szellemi vezetőt), munkatársat leljen egyszerre ugyanabban az emberben. Nos ez az igazán ritka dolog nekem megadatott, és mint hisszük, ez természetesen nem a véletlen műve.
Varga Csabától rengeteget tanulva jutottam el a csalódott embertől a Stratégiakutató Intézet egyik munkatársáig. Teljes joggal érzem úgy, hogy ennek az útnak bejárását nagymértékben neki köszönhetem. Ahogy tudatosan, szinte észrevétlenül egymásra építve adta mellém – nem is kényszerítve, hanem inkább a kíváncsiságot, tudásvágyat ébresztve fel bennem – azokat a mestereket, tanítókat, akik mindig a megfelelő időben és az éppen szükséges tudást adták személyiségem fejlődéséhez, jelenlegi látásmódom kialakulásához. Akik jelenleg is mellettem vannak barátként és munkatársként egyaránt. Úgy érzem az egyik zsenialitása az, ahogy megleli és segíti azokat az embereket, akik vele együtt tudnak és akarnak haladni a nem éppen sima, de mindenképpen egyedi, az állandó tanulást és az egymásra figyelést is előtérbe helyező úton. Ez természetesen kialakítja az emberben az intézet iránti elkötelezettséget is, hiszen az itt dolgozók, az együtt és egymástól is rengeteget tanulók úgy éljük együtt mindennapjainkat, mint egy valódi nagy család.
A különbség csupán annyi, mint tudjuk, hogy az ember a rokonait nem, de a barátait viszont megválogathatja.
Nem szeretném, ha valaki is – aki nem ismer – félreértené, és ömlengésnek venné szavaimat. Nem annak készültek. Én most csak egy lehetőséget szeretnék kihasználni, hogy így is kifejezhessem nagyrabecsülésemet az iránt az ember iránt, akit most is a legjobb barátomnak, mesteremnek mondhatok.

Csörgő Zoltán:

Az ember, akit a jelen, aktuális megnyilvánulásában a létezés szövetébe beleszövődve Varga Csabának hívnak, nagyszerű szövetségesként azon lények egyike, akik tudatosan igyekeznek módosítani az egyetemes tudatosság tágabb mezejének folytonosan változó mintázatát. Őszintén felvállaltan egyszerre tanuló és tanító, a meglepetések, a kiszámíthatatlanság, a játékosság mestere, nyitott és egyben ebből fakadóan kreatív gondolkodó. Jellegzetes újrakezdő, önmagát is megújító.
Tapasztalatai, nagy áttekintésű, szerteágazó és folyamatosan tovább gazdagított tudása révén olyan szellemi gyarapítóvá vált, amely azt is lehetővé teszi számára, hogy egy sajátos enciklopédikus igényű vállalkozás, interdiszciplináris kutatóintézet megalapozója és permanens megújítója legyen. Eme tudásközpont irányultsága átfogó igényű: nem egy esetben a lét olyan titkaival foglalkozik, melyekre a legfejlettebb kutatások eredményei is csak sejtésekkel válaszolnak, más szempontból pedig nem téveszti szem elől a megvalósíthatóságot, a társadalmi, kulturális, gazdasági hajtóerejű gyakorlatiasságot sem. Varga Csaba szerepe ebben a szabad alkotói hálózatban a katalizátoré, a perspektívagyártóé, a vizionáriusé.
Szellemi horizontja olyan határokon van túl, amely biztosítja számára egyrészt az összefüggések, interdiszciplináris kapcsolódási pontok meglátását, másrészt ki is jelölik azokat a távlatokat, amelyeket lendületesen bevenni kész. Jellegzetesen rendszerező és rendszerépítő elme, aki mindent elhelyez máris kész központi elvek köré – kristályosodó – fogalmi hálójában, másrészt minden pillanatban kész ezen fogalmak megújítására, ha kell, teljes újradefiniálására. Mindeközben tudja, hogy az, amit magában felépített, egyedi érték. Mi több, ez kellő motivációs erőt is biztosít számára a cselekvéshez, a segítőtársak megszervezéséhez, a megvalósításhoz szükséges minden hozzáférhető támogató erő mozgósításához, amit egészen rendkívüli finomságúra csiszolt kommunikációs készségével könnyedén és lehengerlő magabiztossággal tesz meg.
Ismerve tehetségét, adottságait, kifejlesztett képességeit, biztosak lehetünk abban, hogy bármilyen témához kelljen is hozzászólnia, bármilyen projektben kelljen alkotnia, ott rövidesen érdemlegeset, érdekfeszítőt, sőt valóban értékeset alkot.

Jánosy László:

Számos embert ismerek, akik rendületlenül érvelnek, dolgoznak egy-egy ügyért. Néhányan közülük élvezetes előadók. Már kevesebben vannak azok, akik társasága szórakoztató is. Még kevesebben, akikkel jól is érzem magam. Varga Csaba ezen kevesek közé tartozik.
Csodálom azon képességét, hogy előadásait mindig tudja úgy szerkeszteni, hogy az a hallgatóság összetételének, befogadó képességének, érdeklődésének megfelelő legyen. És minden alkalommal tud valami újat mondani. Honnan ezek az állandóan új ötletek?
Próbálok türelmet is tanulni Tőle. Hogy mindenkit meghallgat, enged beszélni. Ahogy eléri, hogy a rábízott csapat, ügy révbe érjen. Honnan ez a béketűrés?
Nem irigylem a harcait, de tisztelem, ahogy kiáll egy-egy eszme mellett. Honnan ez a kitartás? Tényleg. Honnan ez a sok ajándék?

Kamarás István:

Varga Csaba sokféle izgalmas vállalkozásába hívott meg, amelyek azután lényeges hatással voltak történetem alakulására. Az olvasótábor mozgalomban ismerkedtünk meg, első közös alkotásunk is egy felnőtteknek rendezett olvasótábor volt. Mint szociológust ő hívott el a – lógiától a gráfiához -, s így lett belőlem olvasáskutatóból valóságolvasó szociográfus. A következő lépés egy rögtönzött gyakorlati alkalmazás reformprogram közös megfogalmazása volt, s részben ebből az akcióból nőtt ki első közös írásművünk, a Reformvár című utópia. És mindennek szerves következményeként barátom a Stratégiakutató Intézet alapítói közé is meghívott.
Varga Csabával együttműködni egyben mindig újabb és újabb, más- és másfajta ügy-es emberekkel való találkozást is jelentett számomra, hiszen barátom Szalézi Szent Ferenchez hasonlóan vallotta a “Mindenkit elfogadok útitársnak” elvet. Jut eszembe: habár sokféle utat jártunk együtt, célba érkezésekre nem igen emlékszem, újraindulásokra annál inkább. Utóbbi útjainkon egyre gyakoribbak lettek a meg-megállás, az eltöprengés és a rácsodálkozás időt megállító pillanatai.
Jövendő útitársaink! Figyeljétek barátom vállalkozásait, ötleteit, vibrálásait, gondolatait, hallgatásait! Ha már valamennyire megismertétek őt, gyorsan pakoljátok ki abból az általatok telitalálatnak érzett skatulyából, amelybe elégedetten beraktátok! Támogassátok, kritizáljátok, legyetek társszerzői!

Kiss Endre:

Varga Csabát a hetvenes évek óta ismerem, de csak a kilencvenes évek kezdetétől dolgozom együtt vele. Lehetetlen ezeket a tényeket a történelem sodrától függetlenül értelmezni, lehetetlen akár a legközvetlenebbül személyes dolgokat a történelem és szociológia büszke dimenzióitól eltekintve szemlélni. Átmeneti politikai pályafutásáról a társadalom konstruktív szektoraiba visszatérve a kilencvenes évek elején Varga Csaba egyike volt azon keveseknek, akik a demokráciát a magyar társadalom valóban demokratikus (azaz alulról építkező) átalakítására szerették volna felhasználni. Annak is lehet történeti és szociológiai vonatkozása, hogy Varga Csaba politikai pályafutásának megismerésére mind a mai napig nem volt sem lehetőségem, sem időm, arra emlékeztet ez, hogy a kilencvenes évek elejének legfontosabb politikai szereplői rendre néhány hónapos ösztöndíjak erejéig egyszerűen eltűntek az események első vonalából.
A kilencvenes években Varga Csaba két gondolatot ötvözött máig tartó egységes gyakorlattá. Az egyik az informatikai és információs forradalom új korszakának felismerése, amit a szuperszéles vezetők megjelenése fémjelzett. A másik az az egyszerűségében is kivételes gondolat volt, hogy a posztkommunista átmenet teljes folyamatán keresztülmenő magyar társadalomnak szüksége van egy, az átalakulás körülményeit szisztematikusan kutató, konstruktív és gyakorlatorientált társadalomtudományra. E két gondolat egyesítéséből nőtt ki Varga Csaba tudományos, tudományszervező és társadalomreformeri szerepe, amely szerepben sokáig nagyon egyedül állt a társadalmi palettán. Az utóbbi két év azt mutatja, hogy most a kutatás és a társadalmi reform irányába megnyíló damaszkuszi úton nőtt meg kritikus mértékben a forgalom. Varga Csaba a kilencvenes évek magyar társadalomtudományának egyik középponti alakja, az új évezredben az új kihívások felkutatásában fogja megújítani kutatói és szervezői identitását.

Németh Jenő:

Egy földi halandó életútját, főként élete értelmét e zaklatott és felületes világban külsőként egyre bizonytalanabb megítélni.
Mindjobban afelé hajlok, hogy mindenkinek saját zárszámadását időszakosan el kell végezni. Tudom a szellemi tevékenységet “űző” ember gondolatai, művei azzal a szándékkal fogalmazódnak meg, hogy erjesztőként hassanak egy jobb, vagy más felfogás, életviszony érdekében.
Törekvéseid, műveid és az a szervezet, melyet létrehoztál “makacs” módon keresi az új értékrendet és működési formákat, ennek kapcsán megkísérled megérttetni másokkal is, hogy története során új fejezethez érkezett az emberiség és természetesen mi magyarok is. Ez pedig a tudásalapú – információs társadalom, valamint az ehhez kapcsolódó emberi gondolkodás és cselekvés.

Peremartoni Krisztina:

Varga Csaba a barátom. Azt mondják, az ember nem igen köt mély kapcsolatokat 40 éves kora után, mert hiányzik a “bemelegítés” időszaka. Ezt én cáfolom. Vannak kapcsolatok, amik olyan távolról jönnek, hogy időtlenek és majdnem mindegy mikor lépsz a másik fél színpadára, rögtön az egyik főszereplővé leszel. Hat ilyen nekem Csaba.
Ne értsd félre kedves olvasó, és főleg ne értsd félre Drága Éva, de Csaba a Kozmikus Szerelmem. Ennek semmi köze a fizikai testünkhöz, nem is érdekel, mint Pasi /bocs Csaba!/, de mint lélek rengeteg közöm van hozzá.
1994-ben VÉLETLENÜL /ha-ha-ha/ egy utcába költöztünk Nagykovácsiban. Először Évával és a lányokkal flörtöltem, hiszen Évát nehéz megkerülni, ha egy utcában élsz vele, mert nyitottsága, érdeklődése, segítőkészsége magával ragad az első beszélgetés után. Lassan közelítettem a házuk fele, egyszer futólag Csabával is találkoztam, azt gondoltam ez is valami jó unalmas magának való tudósfajta, jaj, szegény Éva, hogy unatkozhat az Ő tenger temperamentumával. Ekkor a háló már ki volt vetve, csak én meg vak voltam hozzá, de aztán egy szép napon csak belepottyantam sokad magammal, a csapda neve Civilegyetem. Jézus Mária egy egyetem működik az én sáros Kolozsvári utcámban! Szép lassan közreműködőként része lettem Csaba nagy családjának és hát igen! Beleszerettem a családomba! Csaba nemhogy nem unalmas tudós, de néha sok is. Lennél szíves egy könyvvel kevesebbet írni? Egy kongresszussal kevesebben részt venni? Egy baráti társasággal kevesebbet meghívni? Egy álommal kevesebbet álmodni? Csaba igazi Pozitív Gondolkodó, de hagyjuk el a “New Age'” lejáratott fogalmait, és hívjuk csak egyszerűen Hitnek, amivel rendelkezik. HIT az Univerzumban, Istenben, hogy arra születtünk, hogy nagyokat álmodjunk és azokat valóra is váltsuk. Kell ennél több?
Nos. Ez van neki! Hite van! Ezért olyan vonzó körülötte lenni. Láttam krízis szituációban is és irigyeltem a nyugalmát. Én a felétől sem tudtam volna aludni, de ő azt mondta, majd megoldódik valahogy. És igaza is lett! Én már nem igen tudom követni, hogy merre galoppirozik az álmai tejútján, mert követhetetlen is. Egy biztos, hogy nem csak álmodik, de valóra is vált. Most beszéljünk arról, hogy miért szeretem Csabát a legjobban! Nem hiszem, hogy ismertem volna odaadóbb Apukát, mint Ő. Ahogy a két lányával létezik, azt tanítani kéne! Ők az elsők mindenekfelett. Az Ő kapcsolata a lányaival nem az a gügyögős fajta, hanem egy tudatos, érett partneri viszony. Tudatos szellemi irányítás sok-sok szeretettel és odafigyeléssel. Csaba lehetnek a lányod valamelyik következő életünkben?

Polgárné Májer Ildikó:

Két éve találkoztunk először a Budaörsi Ipari és Technológiai Parkban, s mondhatom, hogy pont időben. Mint a mesében, vagy egy jó színdarabban, amikor a történet fordulópontjára ér, az olvasó/néző már kezdi elveszteni az érdeklődését az elején még remélt, várt fordulatok elmaradása miatt. Ilyen érzés tör rám visszagondolva Varga Csabával 2000. januári első találkozónkra. De jó, hogy rám talált! Ő az, éreztem meg és érzem azóta is, aki előbbre tart, és kezét nyújtva húz tovább, bár jómagam sem vagyon víziók és ambíciók, temperamentum híján abban a “mesében”, amely – remélem – nem merész álom csupán. Hanem olyan vízió, mely bátor döntésekkel, kemény munkával, erős hittel és olyan “szereplő”-társakkal, mint Csaba és csapata és olyanokkal, mint én és csapatom összefogva megvalósuló csoda lehet.
Csak havi egy órát kell együtt töltenünk ahhoz (de az kell!!), hogy egyszerre feltöltődjek és megnyugodjak, hogy higgyek és tanuljak, hogy elmélyüljek és “elszálljak”, hogy új kapcsolatokat teremtsek, és közben folyamatosan csodálkozzam, és csodáljam. Rohanunk mind a ketten (a mai divatos kifejezéssel élve pörgünk), de közben nemcsak érdekeket, de értékeket keresünk, mégpedig olyan értékeket, melyekkel szeretteink, sőt – kicsit tágabban – az emberiség javát szolgáljuk. Véleményemet Varga Csabáról, mint barátról és, mint társról néhány mondatba sűríteni, lehetetlen vállalkozás. Ő talált rám, ő kezdeményezett egy reményeim szerint hosszú, egész életen át tartó barátságot, és társat remélve bennem, egyik víziójának valóra váltásához. Csodálatos látnokként merész álmot tárt elém, amellyel azonnal megérintette lelkemet (mert már az álom bennem is dolgozott) és azóta is fogva tart.
Hihetetlen számomra, hogy a mélységes nyugalom és a permanens teljesítés-teljesítmény hogyan tud ilyen harmonikusan integrálódni személyiségében. Az iránta érzett szeretet és tisztelet érzésén túl, talán ez a megfejtésre váró titok, mint számomra elérhetetlennek tűnő cél ?tart fogva? Csaba bűvöletében. No, és természetesen az a hit és remény, hogy részese lehetek az ő nagy világmegváltó teremtéseinek, s talán nemcsak a ?nyájban?, hanem a pásztorok között.
Tudom, hogy számíthatok rá, és ő is számíthat rám! Nem kell a napi bíztatás, de kell a bizalom, és kell az, hogy amit együtt kezdtünk, azt együtt csináljuk is meg!

Szoboszlai Zsolt:

Másfél évtizede találkoztunk először. Az első beszélgetést számos közös gondolkodás és cselekedet, tartós barátság követte. 1988-tól együtt szerkesztettük a JUSS című folyóiratot (később a Zárt Kört és egyéb kiadványokat), tettük a dolgunkat a Magyar Néppártban és a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásokon. A politikai álom után feleségeinkkel közös céget indítottunk, majd 1991 őszén megalapítottuk a Harmadik Évezred Alapítványt és a Stratégiakutató Intézetet. Esztendeig dolgoztam is ott.
Mozgalmas, együtt töltött idők voltak. Majd egy ideig látszólag egészen más utakon jártunk és csak mostanában értettem meg, hogy a külön töltött idő alatt mennyire hasonló pályát követtünk. Jómagam lakóhelyet váltottam, tíz éve regionális kutatással foglalkozom, közben családi vállalkozásokat, civil szervezeteket fejlesztettem, sok szempontból gyarapodtam és számos jó ügyet szolgálhattam. Csaba pedig? Vállalkozásokat menedzselt, pénzt keresett, a belvárosból Nagykovácsiba költözött, s – bizonyára Borcsa és Dorka érkezésétől sem függetlenül – újra teljes szívvel a kutatás és a tanítás felé fordult.
Ekkoriban találkoztunk újra. Már növekedőben volt az intézet, új és új tudományos vállalkozások indultak és valósultak meg. Az itt zajló jövő- és információs társadalom kutatások egyre inkább az útkereső magyar tudományos gondolkodás számottevő fórumaivá váltak. A fejlődő Stratégiakutató Intézetben nem vállaltam jelentős szerepeket. Egyre inkább nem a napi ügyekben, hanem a szemléletemmel, a munkámmal, az életmódom alakításával kapcsolódom az ott folyó munkához, értékes emberekhez. A kapcsolatot azok a nagyobb közös utazások is szimbolizálják, ahol együtt jártunk: India, Brüsszel szemléletformáló szerepe számomra felbecsülhetetlenül fontos. Most éppen Egyiptomba készülünk.
Tanulságos Varga Csabával együtt dolgozni. Nagypályás, emberközeli ember, a napi problémákon túl és felül, ugyanakkor erős jellemzője a praktikum is. Kivételezett és kivételező személyiség. Számolatlan izgalmas gondolatából, rendíthetetlen hitéből, kimeríthetetlen derűjéből sokan gazdagodunk. Prognózisokban és paradigmákban gondolkodik. Kitűnően érti a múltat, pragmatikusan értékeli a jelent, az elsők között érzékeli a jövő kihívásait. Messzebbre és jóval korábban lát, mint sokan. Ezért is csodáljuk és támadják dühödten.
Barátait évtizedek múltán is számon tartja, az ellenfelek kicsiny(es)ségei mintha nem érnének föl hozzá. Biztosan tudja, hogy jó úton jár. Quo vadis? kérdezhetném, de inkább jó utat kívánok és megerősítem, hogy rám mindenkor számíthat.