A történet felgöngyölítése

A történet felgöngyölítése

 

A történet szereplője az Én, a személyes én, amely az egyéni sorsot feltárja és értelmezi. A történet az előző század közepe után kezdődik, de elsősorban az utolsó húsz- harminc évre fókuszál. Minden én zavartan élte meg a múlt század végén és az új század elején az éntörténelem értelmezésének kilátástalanságát, holott az éndilemmák felvethetősége már jelentős haladás. Durva diktatúrában, vagy totálisabb tömegmanipulációban az én elsősorban az egyén fizikai-idegi megmentésére koncentrál, és ezért az egyén sajátos kiléte, önfeltáró magyarázata háttérbe szorulhat. Egyáltalán nem véletlen, hogy 1956 vagy 1968 után is a hazai énfelfogásokban szinte meg sem jelenik az elme és tudat, vagy a személyes (külső, társadalmi) és belső (lelki, spirituális) én, vagy akár az én és egó különbözősége. Nincs napirenden az én belső története, hiszen jórészt minden ilyen törekvést elnyom az ember társadalmi és politikai identitásának keresése, és ugyanakkor folytonos, napi szintű politikai ellenőrzése.

Az új idő azonban megérkezett. Ma egyre inkább minden ember története felgöngyölíthető, ha ehhez megteremtődik az értelmezési gondolkodási és módszertani keret. A posztmodern tudományok abban nem, vagy abban sem hoztak újat, hogy az emberről átfogó, integrált vízió nincsen, miközben a világvallások egyre bátrabban mernek visszatérni a régi, hiteles – spirituális alapú – énképekhez. A szellemi fordulatot már az jelzi, hogy jelentős gondolkodók feltárják és elérhetővé teszi a klasszikus felfogást, amely például megkülönbözteti a személyes, az egyén fizikai és társadalmi „testére” vonatkozó énkoncepciót az egyén belső világára koncentráló én-énnek, vagy isteni énnek nevezett lelki- tudati énlényegtől. Az embernek tehát – függetlenül kortól és időtől – mindig két éne volt és van, ami az ember egyik, ha nem a legfontosabb kardinális jellemzője.

Napjainkban azonban egy új fordulat előtt toporgunk, hiszen a két én megkülönböztetése mögött felvetődik egyrészt az a kérdés, hogy miben tér el az egyén belső és külső világa és ezeket milyen erők, energiák, tudások, hatások befolyásolják. Másrészt az a dilemma is, hogy a belső és külső világban egyaránt léteznek-e spirituális és/vagy transzcendens létformák, és ezeket milyen pozitív és negatív erők, energiák, információk, tudatmezők befolyásolják. Az emberi lét alapdimenziói, alapmozgásai kerülnek így terítékre, sőt, ha ezeket viszonylag pontosan értelmezni tudjuk, eljuthatunk saját életünk és sorsfordulataink megértéséhez. Egyre jobban láthatóvá válik, hogy ki-ki miért marad életben, vagy halt meg korán, ki-ki miért (ténylegesen vagy látszólag) sikeres vagy sikertelen a külső világban, s közben eljutunk annak megsejtéséhez, hogy ki-ki belül végleg elromlott-e, vagy elért bármilyen felvilágosodást, lét- és tudatminőséget.

A legtöbb kérdés az egyénben úgy merül fel, ha kicsit képes önmagát tudatosan figyelni, hogy belső világát gyakran látható „támadás” éri a tudattalanból, ami az embert rákényszeríti arra, hogy próbálja felidézni és az értelmezésbe belevonni előző életeit is. Ezek nélkül ugyan is gyakran nem érthető és nem is kezelhető a lélek mélyéből feltörő – látszólag indokolatlan – feszültségek, s fájdalmak. Még akkor sem, ha a gyerek- és kamaszkor legtöbb traumáját felidézzük, s utólag képesek vagyunk azonosítani őket és ennek révén romboló vagy bénító hatásukat valamennyire kinyomozni. Ma szerencsére egyre több ember jut el olyan tanítóhoz és/vagy gyógyítóhoz, aki különböző tisztítási technikákkal és módszerekkel a lélek/tudat szennyeződését csökkenti, ám ezek gyakran már azért sem elégségesek, mert a kitisztított lélekrétegek mögött/alatt további még súlyosabb feszültség gócok vagy traumák húzódnak meg. És akkor még nem kezdtünk hozzá az elme által folyamatosan teremtett

alapvető     énproblémák,       önbecsapások,       téves     magyarázatok,       vagy     már     önpusztítások felismeréséhez.

Ha valaki befelé figyel és törekszik a pontos észlelésre, az már jelentősen javíthatja a közérzetet, függetlenül attól, hogy a test, a lélek vagy az elme tényleges gyógyítása- öngyógyítása elindult-e. Ma az új és nagyon tisztázatlan kérdés az, hogy un. negatív támadások csak az emberen belülről, vagy kívülről is érkeznek-e. Miközben az önmegfigyelő gyakran, váratlanul és olykor drámai erővel tapasztalja, hogy valahonnan kintről nihilérzetet vagy értelmetlen létezés érzetet küldenek a lelkébe, vagy a számára fontos emberektől és törekvésektől próbálják elfordítani beléje ültetett negatív gondolatokkal, negatív érzésekkel vagy negatív képekkel. Ha nem veszi észre, hogy ezek nem a saját gondolatai vagy érzései, s a negatív hatások miatt kiüresedésében vagy lélek-elborulásában rögtön cselekszik is, akkor saját életét azonnal tönkre teheti, vagy csak szerelmi és baráti kapcsolatait megszakíthatja. Nem könnyű az észlelés és az elhárítás, már azért sem, mert az ember hajlamos arra a félrevezetésre hallgatni, hogy a kívülről rátelepített negatív élményeket/felfogásokat azonosítja elméje vagy tudattalanja feszültség-kivetítésével.

Az ellentétes tapasztalat is legalább ilyen erős. Ha az egyénnek, az Énnek tudomása van arról, hogy a külső személyisége mellett létezik az isteni Éne, vagy Önvalója, amelyet a belső csendben elér és inspirációit hallhatja, akkor ez már fordulópont. Ha az ember erre a belső hangra hallgat, akkor szinte minden esetben jó tanácsot kap és belülről nem negatív, hanem pozitív hatások érik. A spirituális emberek természetesen tudatában vannak annak, hogy ez a saját belső én nem más, mint a benne örökké létező személyes Isten, vagy az Atman egyúttal mindig a Brahman is, tehát a Végső Istenség, amelyet hívhatunk Abszolútumnak is. Ha az egyén Önvalója nincs rejtve, mert se az elméje, sem a (külső) éne nem fedi el, vagy belső szennyezettsége nem teszi láthatatlanná, akkor tulajdonképpen egész életét rábízhatja erre a belső vezetőre, miképpen a régiek mondták, az ember végleg Isten kezébe teszi sorsát és engedi, hogy ez a belső Hang irányítsa a sorsát.

A jó azonban nem csak belülről, vagy nem csak a belső Önvalón keresztül jön. A jó és a csoda kint, az ellenségesnek hitt külvilágban is megjelenik, méghozzá a külső tér (eddig ismert) törvényeivel szemben. Ez a külső tér valójában végtelen számú dimenzió, számtalan világegyetem, s összetett fizikai, szellemi és spirituális téridő és téridő felettiség. Ha az ember belül minél jobban átadja magát az isteni Énnek, vagy például Jézusnak, a külső földi, fizikai világban is annál inkább válnak valóra álmai, s legtöbbször menetrendszerűen. A legkülönösebb természetesen az, hogy az egyén sokszor nem is tudja, sőt nem is sejti, hogy neki mi lenne jó, nincs tudatában, hogy sorsának merre kellene haladnia, ám ennek ellenére váratlanul és jelentősen átrendeződik az élete és környezete a megfelelő irányba. Mintha valamilyen jóságos mindentudó és mindenre képes cselekvő egyetlen karmesteri intésre jobbra fordítaná az életvalóságát. Ez a magasságos és transzcendens erő, ez a végtelen kapacitás és akarat minden jót megad, méghozzá úgy, hogy a vágy, a remény, a gondolat materializálódik. Ám ugyanakkor működik az eleve elrendelés törvénye is, mert van, aki minden jót megkap, s van, aki semmit, miközben nem lehet tudni, hogy kinek is jobb igazán.

Egy olyan összetett mátrixban élünk tehát, amelyben vannak külső és belső mezői, mindegyik mező rejt pozitív és negatív energiákat. Azon sem lepődhetünk meg, hogy a negatív hatások mögött transzcendens vagy kozmikus szándékok és energiacsoportok húzódnak meg. Bolygónkra is időtlen idők óta telepítettek olyan hatékony eszközöket, hogy a mindenkori emberiséget belülről rontsák meg, sülyesszék alávetett állapotba, felismerhetetlenné tegyék isteni származásukat és korlátlan lehetőségeiket. Ehhez képest a huszadik századi nagyhatalmak újoncok voltak, akik olyan energiasugárzó eszközöket telepítettek és működtettek, hogy népek, országok, félkontinensek lakosságát tompaságba, önfeladásba, már-már depresszióban tartsák, mert így akartak minden társadalmi vagy nemzeti forradalmat megakadályozni. A világgátló mátrix lényege és koordinátái mára

azonban világosak. Persze lehet még sokakat félrevezetni, vagy érzéketlenné tenni, vagy a szenvedéssel térdre kényszeríteni, de a negatív lelki-tudati rabszolgaságban tartás korszaka a végéhez közeledik.

Saját élettörténetem igazolja a felsorolt törvények létét és működését. Mindenekelőtt ismételt hálával kell jelzést adnom arról, hogy az isteni vagy felsőbb kegyelemben többször részem lehetett, és olyan külső-belső indíttatásokat kaptam életem fordulópontjain, ami a változások gyors végrehajtásával lehetővé tették az isteni szándék valóra váltását. Nem az én gyenge, esendő Énem volt csodálatos, hanem sokszor az Énemmel szemben is olyan inspirációkat kaptam, amelyek lehetővé tették a zárt és romlást hozó helyzetekből való kiugrásokat. Amikor egy-egy krízishelyzetben nagyon kellett, könnyűnek és megkötözöttség nélkülinek érezhettem magam, ráadásul a helyzetek korlátait törvényesítő hamis szabályokat félrerúghattam. És másképpen dönthettem, mint ahogy azt a korszak előírta. Erre a kiélezett emberi-családi helyzetre volt példa az, hogy választanom kellett egy több tízmilliós ingatlan visszaszerzéséért indított jogi háború vagy a háborúval szükségképpen együttjáró idegi-lelki összeroppanás lehetősége között. Önként feladtam a materiális haszonnal járó életküzdelmet. Az „égiek” erre a döntésre úgy válaszoltak, hogy a törvényesített rablás vezetőjét kivonták az élők sorából.

Alapvető tanulság volt például, hogy akit szeretsz, azért mindent vállalj, teljesen ad oda magad, ha tetszik, totálisan kockáztass. Minden nap harcolva az éned ellen légy képes arra, hogy kizárólag a másikért élj. Ha ez aznap például nem sikerül, mert Neked is hiányzik a szeretet és az ölelés, akkor holnap újra és újra próbáld meg, nem törődve azzal, hogy ugyanezt vagy ugyanennyit visszakapsz-e. Ne irigyeljen senki, emberfeletti erőpróba ez. Különösen akkor, ha a külső negatív erőforrások (például a szimbolikusan annunakiaknak hívottak) ismétlődően olyan érzéseket és gondolatokat próbálnak az elmédbe ültetni, hogy a szakrálisan melléd rendelt szerelmedtől elválasszanak. Ennek a tudásnak korábban nem voltam a birtokában. Egy előző párommal sajnos számomra sokáig észrevehetetlenül az történt, hogy a negatív hatásokat befogadta, sőt belső félelmei miatt még fel is erősítette őket és úgy rombolta szét kapcsolatunkat, hogy maga sem vette észre a pusztítást a végkifejlettig.

A külső és belső negatív hatásokkal szemben viszont – a kozmikus váltás előtt és közben is – tudunk és lehetséges is védekezni. Az egyik lehetőség a külső szellemi és spirituális védőkör felépítése, például családi, baráti vagy szélesebb körű tudati védőművel, amelyet nevezhetünk kollektív tudatcsoportnak is. A másik lehetőség, hogy a belülről vagy kívülről érkező negatív rezgéseket, energiákat, információkat távozásra bírjuk vagy közvetlenül kioldjuk és megszüntetjük őket. Nagyon sok ember esetében felismerhetjük, hogy a külső negatív hatásokból belül egy második „személyisége”, egy negatív lény épül fel, ami aztán végleg elfoglalja elméjét és énjét. Ilyen esetekben a gyógyítás rendkívüli erőfeszítéseket követel meg, hiszen az adott egyén egyik énjét kell megszüntetni, mintha valaki megszállta volna. Mindebből az következik, hogy az egyénen belül és az egyénen kívül egyaránt védőrendszert alakítunk ki, de a tudatos védekezés csak akkor lehetséges, ha jól észlelünk, jól figyelünk meg, és a támadás okozója és a támadás formája felgöngyölíthető.

Ne legyen illúziónk. Az egyén minél inkább magasabb tudatállapotú, minél inkább spirituális és szakrális életet él, minél inkább csak jót gondol és szeretet ad, annál durvább és hatékonyabb támadások érhetik. Ennek talán az is oka, hogy a transzcendens világban is küzd egymással a két pólus és ennek mindaddig ki vagy téve, amíg ezt a kettőséget bent és kint nem tudod megszüntetni. Az egységállapotban már nincs jó és rossz, de az egységállapot előtti stációkban fizikailag vagy/és tudatilag megsemmisülhetsz. És a hétmilliárd ember a kollektív tudatemelés nélkül – kevés kivétellel – személyesen is veszélyeztetett állapotban él. Nem az Egy, vagy nem az Isten okozza a rosszat, hanem az a tudatállapot, amely elfogadja a dualitás látszólag örök természetét, ami szerint a fájdalom és megpróbáltatás kényszeríti ki a változásokat.

Ha nem bírod, ha feladod, ha üvöltesz, ha zokogsz, ha kikészülsz, az mind csak azt igazolja, hogy olyan nagy korszak végén születtél, s olyan szellemi és lelki állapotban vagy, amelyben a történet egyébként elviselhetetlen és megoldhatatlan volt.

A felszabadító sírás azonban felemel. Az ember egyet tehet: emberfelettivé válik. Ekkor már nem fél, sőt átvállalja mások szenvedését. Primordiális ember lesz. Új történetet dolgoz ki és túllép önmagán. Új égre és új földre van esély, ahogy ezt a régiek megjósolták.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Az alábbi HTML kódok használhatóak: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>